Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Új sztorik ezt : 2013.7.2.-án írtam

 

Elveszett telefon 


A tegnap estém kicsit zavaros. A barátom elhívott inni egy kicsit a legközelebbi klubba, és csak néhány ital után tűnt fel, hogy a telefonom nincs a zsebembe. Mindenhol megnéztem; az asztalon, a bárpultnál, a mosdóban, de egyszerűen sehol sem találtam. Végül az egyik ismerősöm mobilját kértem kölcsön, hogy megcsörgessem az enyémet, hátha csak figyelmetlen voltam, és mégis ott van valahol a közelben.

Két csörgés után végre valaki felvette: egy mély, rekedtes hang nevetett bele a telefonba, majd szó nélkül letette. Másodjára már nem vette fel. Mérges lettem, és gondolatban már búcsút vettem a telefonomtól. Eléggé rányomta a bélyegét az egész estémre az eset, így éjfél után nem sokkal haza is indultam, elegem lett mindenből.

A szobámba érve ledobtam a cuccaimat, és egy kicsit jobban körülnézve megakadt a szemem valamin: a telefonom ott volt, ahol  hagytam; az ágyam melletti éjjeliszekrényen.

 

 

 

képzelet

Az asztalnál ültem, amikor az anyám zokogva belépett az ajtón. Leült az ágyra, és csak meredt maga elé hosszú-hosszú percekig.

“Anya?” – szóltam hozzá egy idő után.

Az asztalomhoz nézett elkerekedett szemekkel, majd a tanácstalan arcomra vetődött a tekintete. Hisztérikus sírásba kezdett és a nappaliba rohant. Hallottam, ahogy apámmal beszélgetnek, úgyhogy kisurrantam a szobámból, és hallgatózni kezdtem.

“Hidd el, már megint láttam. Még a nevemet is mondta.”

Emlékek.


Azt sem tudom kik ezek az emberek és mit akarnak tőlem. Miért nem hagynak már békében meghalni? Emlékszem a családomra, a gyönyörű feleségemre és a két fiamra. Ezek sajnos már nem többek, mint távoli emlékek.

Jöttek ezek az emberek, kiszakítottak otthonról és bezártak ebbe a szobába. Könyörögtem nekik, hogy engedjenek ki erről a pokoli helyről, hogy végre újra hazatérhessek, hogy végre újra láthassam a családom. De nem, ezek a szívtelen rohadékok csak a fejüket rázzák, és közhelyeket puffogtatnak mielőtt egy újabb tűt szúrnának az karomba.

Sosem akarják elmondani, hogy mi folyik itt, csak egymással foglalkoznak. Bármit megadnék, hogy újra láthassam a feleségem, hogy egy utolsó csókot adhassak neki, mielőtt a mérgek, amit ezek a rohadékok pumpálnak belém bevégeznék a dolgukat.

És ez az öregasszony az ágyamnál a legrosszabb az egészben. Amikor magamból kitörve ordítva követelem, hogy mondja meg ki ő és mit akar tőlem, ő csak némán mered rám. És nem csinál mást, csak a májfoltoktól barna, ráncos kezeimet fogja, és csendben sírdogál.

Gyász


Ma temettem el életem szerelmét. Szomorúság járta át az egész testem, és majdnem sírni kezdtem, de nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Az ő tompa sikolya és kaparászása már így is megtette a magáét.

Legközelebb talán mélyebbre kell ásnom.     bocsesz ennek a vicceshez kellet volna kerülnie !

Apja lánya


Apuci kicsi lánya volt. Őrülten szerették egymást, szinte állandóan együtt voltak. Amikor az apa megkérdezte a lányát, hogy mit szeretne leginkább, ő azt mondta kacarászva: “az eget szeretném megérinteni, apa”.

Így amikor az anyja a térdein sírva sikoltva kérdezte a férfitől, hogy “Miért?!”, ő csak a lánya felakasztott testére pillantott, és maga elé suttogott:

“Mindig is repülni akart.

 

Az ágy fölött.


John hetek óta nyugtalanul aludt. Egyedülálló apaként sokszor megbánta már, hogy engedte a fiának nézni azt a sok szemetet, amit a tévé sugároz. Már-már rituálészerűen be kellett néznie a fia szekrényébe, az ágy alá és a függöny mögé lefekvés előtt, hogy megnyugtassa, semmi sem akarja megenni vagy megölni őt éjszaka. Persze néhány éjjel így is a fiú ordítozására kelt, de remélte, hogy lassan kinövi ezt a korszakát is.

Ma éjjel is már-már torznak mondható hangos ordibálásra ébredt John, és még azelőtt elindult a fia szobája felé, hogy az agya visszatért volna a rendes kerékvágásba. Kicsit kóvályogva, de biztosan sétált a gyerekszoba felé, a lámpát messzire elkerülve, hiszen nem akarta ilyen gyorsan kiverni az álmot a szeméből.

“Mi a baj Dan?” – szólt megnyugtató hangon, miközben a sötétséghez lassan hozzászokott szemeit az ágyon ülő fia árnyvonalaira próbálta szegezni.

“Az ágy. Alatt.” – kapta a választ remegő, talán a félelemtől egy kicsit eltorzult hangon.

Halk sóhaj hagyta el John száját, amíg az ágyhoz lépett, és féltérdre ereszkedett, majd szinte rutinszerűen belesett az ágy alá. Az ablakon bekúszó hold fénye  egyenest a fia holttestét világította meg, amely leharapott végtagokkal, megcsonkítva feküdt a vértócsa közepén. A sokktól bénult teste remegni kezdett, ahogy az ágyon ülő lény vérfagyasztó nevetése töltötte be a sötét szobát!!!!

Belső vita


Újból megütötte a nőt, ezúttal még erősebben. A nő feje hátracsuklott, szemei vadul forogtak. Hörgő, fulladozó hangok hagyták el ajkait, ahogy két őrlőfog hullott ki a szájából.

“Te RIBANC!”

Kiáltotta zokogástól remegő testtel a férfi, ahogy újra és újra lesújtott öklével a nő arcára. A nappali szoba üres falainak visszhangja egy húsboltéhoz volt hasonló, ahogy egy bárd sújt le a nyers húsra. A nő szemei üresek voltak, amikor egy újabb őrlőfogat, egy metszőfogat és egy tépőfogat köpött a földre. Úgy sorakoztak a fogak a földön, mintha csillagképek lettek volna.

“Hol van? Óh, Istenem, HOL VAN A FIAM?!” kiáltott a férfi, és utolsó ütésével szinte teljesen kiütötte a nőt. Újabb két fog fordult ki a szájából, amit egy félig megemésztett mutatóujj követett.

És ez a dolog, ami ugyanúgy nézett ki, mint a felesége, hegyes fogaival teli szájjal vigyorgott a férfi szemébe.

Átható


 

Nincs menekvés


Erős fémes szag üti meg az orromat, ahogy próbálom kinyitni a szemeimet.

“Ne, ne, ne! Miért nem marad abba? Nem bírom mégegyszer elviselni” – óvatosan körülnézek a szobában, pontosan tudva, hogy mit fogok látni.

A kicsi alagsori szoba beton falain vér nyomai éktelenkednek. Törött bútordarabok hevernek szanaszét a padlón. Megpróbálok nem ránézni arra a véres, meggyötört lényre, amely a lábaimnál hever, de nem tudom levenni róla a szemeim. Gyönyörű, holtnak tűnő zöld szemei megigézve tekintenek rám, megváltásért könyörögve. Testét mintha valami fenevad tépte volna szét, felismerhetetlenségig szétmarcangolva. Elviselhetetlen fájdalom járja át a testem, ahogy a fegyverért nyúlok, amely néhány méterre tőlem hever a padlón. Fejemhez emelem, és meghúzom a ravaszt. Béke.

Erős fémes szag üti meg az orromat, ahogy próbálom kinyitni a szemeimet.

 

A lépcsősor


Óvatosan lépkedett Ron annak az elmegyógyintézetnek a padlóján, amely már évtizedek óta üresen állt. Nem sokan mertek a bezárás óta belépni a kapuján, hiszen az idősebb helyiek elbeszélése szerint “valami nagyon nincs rendben ott”. A legenda szerint egy elátkozott lépcsősor vezet az alagsorba, azonban oda lejutni lehetetlen, mert a lépcsők nem vezetnek sehová és a lépcsőfolyosó mélyéről egy elcsigázott hang szünet nélkül segítségért kiált. Ron a már-már kísérteties helyek megszállottja volt, ami más számára félelmetes volt, azt őt nyugalommal töltötte el; így határozta el, hogy ma este felfedezi a helyet. Az óvatos lépésekben is azt a magabiztosságot lehetett érezni, ami azt sugározta: nincs mitől félni.

Már percek óta az épületben bolyongott, egyetlen támasza a kissé öregecske zseblámpája volt, amikor az intézet ablak nélküli folyosójára érkezett, ahonnan csak egy lépcsősor vezetett lefelé. “Hát itt vagyunk” – gondolta magában és gondolkodás nélkül a faborítású lépcső első fokára lépett: “egy” – mondta kissé szórakozottan, majd minden egyes lépését megszámolta ezután. Átadta testét annak a nyugalomnak, amit a szúette fa recsegése nyújtott számára és ami talán senki másnak nem adott volna nyugalmat az egész világon. Talán a százötvenedik lépcsőnél járhatott – néha elbóbiskolt egy pillanatra a számolástól – amikor egy gyenge, de jól kivehető férfi hang szólalt meg abból a sötétségből, ahol számítása szerint lassan már a lépcsősor végének kellett következnie: “Segítség, segítsen valaki!”. Pánikszerűen próbált maga elé világítani, de csak sötétséget látott maga előtt. Gondolkodás nélkül fordult vissza, és a béke, amely percekkel ezelőtt egész testét átjárta, pillanatok alatt odalett.

Talán a sokkhatás miatt, és talán ő maga sem volt tudatában de Ron hangosan ordítva számolta visszafelé is a lépcsőket, ahogy óriási ütemben próbálta maga mögött hagyni a hangot. A háromszázadik lépcsőfok megtétele után óriási pánik tört ki rajta és a reménytelenség átvette a teste fölött a hatalmat. Óráknak tűnő percekig rohant felfelé a lépcsőn, és a halál közeli gondolatokat elhessegetve újra és újra meggyőzte magát, hogy már csak pár lépés és végre kijuthat ebből a kibaszott pokolból. Elcsigázott teste nem bírta a megterhelést, és fél óra után könnyek közt rogyott össze. Levegőért kapkodva, erőtlenül kiáltott a semmibe: “Segítség! Segítsen valaki.”

és az élet ment tovább.


Testvére

Amikor a húgom megszületett, engem átköltöztettek a bátyám szobájába, és az enyémből gyerekszobát csináltak. Utáltam a bátyámmal együtt lakni, az a fajta testvér volt, aki imádta rémisztgetni a kisöccsét. Néha, amikor késő éjszakánként felriadtam a nyikorgó hangokra, és felültem az ágyon, ő csak vigyorgott rám azzal a bamba és egyben félelmetes tekintetével, amit mindig is utáltam. És a ruhája… azóta ezt viseli, mióta felakasztotta magát a padláson. ez már durva

A költözés


19 évig éltem a szüleimnél, akik imádták az állatokat. Voltak kutyáink, macskáink, meg mindenféle állat, amit el lehet képzelni, így hozzászoktam ahhoz, hogy az éjszaka közepén kaparászások és fura hangok ébresztenek fel. Most, hogy egyedül élek, a zajok nyugtalanítóak lettek.

kép estére.


Éjszaka

Aludni próbálsz, de egy zavaró hang ébren tart. Mintha valami a falon kaparászna. És morogna. Megpróbálod magad megnyugtatni, hogy ez csak a szél hangja a fákon, de a hang csak erősödik. És erősödik.

Végül nem bírod. Felkelsz, hogy felkapcsold a lámpát. Az ajtód elől jön a hang. Félelemmel telve a nappaliba sétálsz, a hangok pedig egyre erősebbek és… gonoszabbak lesznek. Remegő kezekkel nyúlsz a telefonért… de a hangok abbamaradtak.  Mintha soha nem is lettek volna.

Óráknak tűnő ideig állsz mozdulatlanul, kezed a telefonon, várva, hogy a hangok újra előjöjjenek. Nem hallasz semmit. A szíved a torkodban dobog és a bejárati ajtóhoz lépsz, majd kinyitod… nem találsz semmit, csak a hűvös esti levegő csapja meg az arcod.

Ránézel az ajtóra. Esküdni mertél volna, hogy karmolás nyomok lesznek rajta, hiszen olyan erős dörömbölés és kaparászást hallottál… de az ajtó sértetlen. Megrázod a fejed. Úgy néz ki csak a képzeleted játszik veled. Bezárod az ajtód.

A karmolások az ajtón belül vannak.

Csapda


Berlin a II. világháború után elszegényedett. Éhezés és betegség pusztított a lakosság körében. Ekkor történt, hogy egy nő arra lett figyelmes, hogy egy vak férfi tör át a tömegen és egyenesen hozzá megy. A férfi egy szívességet kért a nőtől: “Kérem, vigye el ezt a levelet a megadott címre, én már nagyon nehezen találnék oda.” A nő éppen arra lakott, ezért szívesen megtette ezt a férfinak.

Elindult az úton és ahogy visszafordult látta, ahogy a vak ember többeket fellökve siet el a helyszínről. Gyanússá vált neki a dolog, így rögtön a rendőrségre sietett, akik kimentek arra a címre ami a borítékon volt található. Három hentest fogtak el ott, akik embereket vágtak le, majd adtak el az éhező embereknek.

A levélben pedig csak annyi állt: “Ez az utolsó, akit ma küldök nektek.

Az alagsor


 

Rossz álmok


Apu, rosszat álmodtam.

Próbálod kinyitni a szemed és körülnézel. A digitális óra vörös számjegyei szerint hajnali 3 óra van.

Szeretnél befeküdni közénk és elmondani mi volt az?

Nem, Apu.

Válaszol, és a helyzet furcsasága kizökkent az álmosságból. A lányod alakját is alig tudod kivenni a sötétben.

Miért nem, drágám?

Mert álmomban, amikor meséltem az álmomról, az a dolog, ami anya bőrét viseli, felébredt.

Egy pillanat alatt megbénulsz; nem tudod levenni a lányodról a szemed. A takaró a hátad mögött pedig emelkedni kezd…

Táncoltunk


Nem szokatlan dolog, ha az alagsori szobámba lépések zajai szűrődnek le, így szinte nem is vettem tudomást róla, amikor a padló nyikorgására ébredtem fel éjfél után pár perccel. Arra gondoltam, hogy a bátyám most érkezett meg az éjszakai mulatozásból és valószínű nem találja a szobáját és egy kicsit el is mosolyodtam, ahogy magam elé képzeltem a látványt. Megpróbáltam visszaaludni de a lépések hangja erősödött, sebessége pedig gyorsult, én pedig egyre mérgesebb lettem, hogy mi a fenét csinál a bátyám ilyen későn?! Olyan érzés volt, mintha valaki direkt ugrálna felettem, hogy engem bosszantson.

Ott feküdtem és hallgattam ahogy a lépések olyan sebességre és erőre kapcsolnak, ahogy arra ember képtelen lenne. Mintha egy őrült ritmust követett volna minden lépés. “MI A SZAR EZ?!” – ordítottam fel dühömben. Nyomasztó csend borult egy pillanatra a házra, majd halk, óvatos lépéseket hallottam az alagsori ajtóm felé közeledni. Kinyílt az ajtó, majd ismét csend lett. Három percig ültem az ágyamon szótlanul, csak a saját lélegzetemet hallgatva, majd úgy éreztem végre vége. Ekkor hallottam meg, ahogy valami elindult a lépcsőn lefelé. Felugrottam az ágyból és a szekrényemhez siettem, de ahogy hátrapillantottam megláttam “őt”. Egy groteszk, négylábú lény táncolt felém egy felfoghatatlan, megbénító ütemben. Bevetődtem a szekrénybe, majd abbamaradt a tánc.

Ebben a pillanatban hallottam meg ugyanazt az ütemet a szekrényajtón. Szakadatlanul, órákon keresztül hallgattam, ahogy a fa burkolaton üti az ütemet, és néha óvatlanul az én ujjam is elkezdte játszani azt a “dalával” párhuzamosan, majd hirtelen abbamaradt. Percek teltek el csendben, amikor végre ki mertem dugni az orrom, hogy körülnézzek, tényleg eltűnt-e a lény. Az ágyam szélére ültem, és próbáltam megnyugodni. Ebben a pillanatban a lábam mozogni kezdett. “Talán mégsem olyan rossz ez a dal, szinte táncolni tudnék rá.” Az érzés az egész testemet átjárta. Négykézláb ereszkedtem, és táncolni kezdtem.

Portrék


Egy hosszú vadászat ért véget, a férfi úgy érezte egy tapodtat sem bír már mozdulni. Egy hatalmas erdő közepén volt és az este is közel volt már. Észak felé indult, de két órányi séta után sem tűnt úgy, hogy egy hamar kijutna az erdőből. Az éjszaka sötétjében már az orráig sem látott, amikor a távolban pislákoló fényeket pillantott meg. Közelebb érve egy elhagyatott, romos faházat pillantott meg, amelynek az ablakában egy mécses égett. Többszöri kopogásra sem kapott választ így benyitott az ajtón, majd úgy döntött, hogy ma már nem megy sehová, az éjszakát a kabinban tölti. Már percek óta lehetett ott, de figyelmét csak most keltette fel az a temérdek portré, amik a falon lógtak. Portrék felismerhetetlenségig eltorzult és elkorcsosult arcokról, hihetetlen részletességgel megfestve. Az arcok dühös tekintetei mind rá szegeződtek, amelytől kezdte rosszul érezni magát, így hátat fordított a képeknek, majd egy pillanat alatt hihetetlen fáradtság telepedett rá, amely hamar álomba szenderítette.

A nap vakító fényei ébresztették fel álmából, majd felült az ismeretlen ágyban, hogy körbenézzen. Ekkor eszmélt rá, hogy nincsenek portrék a szobában, csak ablakok.

Fehér és vörös


Megérdemelt pihenésére készült egy amerikai férfi, melyet egy külvárosi hotelben készült eltölteni. Becsekkoláskor megkapta a kulcsokat majd a recepciós az emeletre kísérte, hogy megmutassa, merre található a szobája. A folyosón sétálva egy szám nélküli ajtó előtt haladtak el, melyet a férfi nem tudott szó nélkül hagyni, de a recepciós csak annyit mondott, hogy senkinek sem szabad a szobában tartózkodnia, be még csak belesnie sem. “Itt is vagyunk” – szólt a férfihoz,  miután a szobája elé értek, majd sarkon fordult.

A férfi éjszakai álmatlan forgolódása tettekbe torkollott, kíváncsisága nem hagyta nyugodni. A szám nélküli ajtóhoz lopózott és észrevétlenül a kulcslyukhoz tapasztotta szemét. Hűvös szellőt érzett kicsapni a kulcslyukon keresztül. Egy szobát látott, ami teljesen olyan volt, mint az övé, de a sarokban egy fehér bőrű nőt látott. Fejét a falhoz támasztotta és csak a hátát látta a férfi. Egy percig bámult befelé a lyukon, majd kopogni készült, de meggondolta magát, így visszatért a szobájába.

Másnap éjjel ismét odalopózott az ajtóhoz, ám a kulcslyukon keresztül nem a szobát tekintette meg, hanem egy mindent beterítő vörösség takarta el előle a látványt. Úgy gondolta, hogy tegnap este meglátta őt a hotel vezetés, és ezért valamiféle papírral takarták el a kulcslyukat, hogy ne tudjon többet bámészkodni. Csalódottan kullogott vissza a szobájába.

Reggel azonnal a recepcióra sietett, hogy több információhoz jusson, mi folyik a számozatlan ajtón túl. A recepciós megkérdezte: “Belesett a kulcslyukon?“, mire a férfi igenlő választ adott. “Nos, akkor elmondom mi történt ott. Réges-régen egy férfi abban a szobában ölte meg a feleségét, és a szelleme azóta is ott kísért. De ezek az emberek nem átlagos emberek voltak. Az egész testük fehér volt, kivéve a szemüket. A szemük vörös volt.”    

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.